Már kiskoromban szerettem a zenét, otthon állandóan szólt a rádió vagy éppen ment a tévében a zenei csatorna. Én pedig a szoba közepén táncoltam és énekeltem, bár az utóbbit senki nem szerette, mivel az énekléshez nincs jó hangom, de ilyenkor hangosabbra vették a tévét vagy a rádiót és már nem is hallottak engem.
Azonban mikor elballagtam az oviból, megváltozott a zenei ízlésem. Sosem szerettem a nyávogós énekesnőket, akik énekelni nem tudnak, mégis ebből gazdagodtak meg. Később rájöttem, hogy ehhez elég egy szép pofi és egy kedves, kacér mosoly. Én az a fajta kislány voltam már akkor is, aki más zenét hallgatott, mint a vele egyidős kislányok.
Szerencsére az én szüleim nem próbáltak meg semmit rám erőltetni, nem néztek rám csúnyán, mert én éppen a zúzósabb zenét szeretem, inkább élvezték. Az első koncertemre már 13 évesen elengedtek, és onnantól kezdve nem volt megállás. Jöttek egymás után a jobbnál jobb koncertek, a fesztiválok, sőt, még külföldre is szívesen elmegyek, csak, hogy lássam a kedvenceimet és együtt bulizhassak a barátaimmal.
Szerintem a zene mindenki életében fontos. Van, akinek egész nap szól a zene a fülében, van, aki ritkábban hallgat zenét, de azt egyértelműen kijelenthetjük, hogy mindenkinek van egy kedvenc dala, egy dal, ami emlékezteti valamire, amitől boldog vagy éppen szomorú lesz.
Persze nem tagadom le, jártam általános iskolás koromban táncolni, aminek a keretein belül a tánccsapatommal versenyeken is indultunk. Sőt, még most is el szoktam járni a barátnőimmel diszkóba, ha éppen benne van a bugi a lábamban. Vicces, mert aki tudja, milyen zenét hallgatok, az nem hiszi el, hogy diszkóba is járok. Viszont, aki még nem ismer, és megtudja, hogy én a keményebb stílust szeretem, az meg ezt nem hiszi el rólam. Hogy miért? Nem járok szegecses nadrágokban és kabátokban, szeretem a színes ruhákat, a magassarkúkat, éppen ezért én úgy gondolom, hogy kinézet alapján senkit nem szabad megítélni.
Neked mi a kedvenc dalod és miért?