Régen azt hittem, hogy a hangszer egyszer csak elfárad, és akkor le kell cserélni.
A zenekarban, ahova tizennégy éves korom óta járok, van egy tenorkürt, ami az ötvenes évek óta megvan. Háromszor volt szétszedve, kapott új tolókát, új vízkieresztőt, és a lakkja már inkább csak emlék. Mégis ezen tanult meg játszani két generáció a faluban.
Egy hangszernél az ember nem kérdezi meg, hogy megéri-e a javítás. Elviszi a mesterhez, kifizeti, és kész. Nem azért, mert olcsóbb, hanem mert az a hangszer az.
Januárban a próbákon mindig előjön ez a téma, mert ilyenkor csináljuk meg azt, amire évközben nincs idő. Beolajozzuk a gépezeteket, kicseréljük a párnákat, és a szekrény aljáról előkerülnek azok a dobozok, amikbe húsz éve senki nem nézett bele.
Idén januárban viszont nem a hangszerek miatt nyílt ki az a szekrény.
A próbatermünk a kultúrház hátsó szárnyában van, és az épület körüli füves részt az egyesület tagjai tartják rendben, felváltva. A gépek egy zárt kamrában állnak a bejárat mellett, és köztük van egy régi Stihl FS 106-os fűkasza, ami legalább harminc éve dolgozik ott.
Ezt a gépet a mostani tagságból már senki nem vette meg, csak örököltük. Két éve indult nehezebben, tavaly nyáron pedig félúton leállt, és azóta a kamra sarkában áll egy ponyva alatt.
A januári megbeszélésen a tagok fele azt mondta, dobjuk ki. A másik fele azt, hogy ez a gép még bőven bír, csak kellene bele néhány alkatrész.
Én a hangszeres oldalon álltam, és felajánlottam, hogy utánanézek.
Egy régi kisgépeket gyűjtő csoportban tettem fel a kérdést, hogy ilyen korú géphez lehet-e még alkatrészt szerezni. Az első válasz egy fényképes hozzászólás volt valakitől, aki ugyanilyen gépet újított fel, és annyit írt, hogy a „stihl fs 106 fűkasza” típusszámot érdemes keresni, mert az egyes modellekhez külön alkatrészkategóriák tartoznak.
Így jutottam el a Péter Láncfűrész Stihl FS fűkaszákhoz tartozó alkatrészoldalára, és ott értettem meg, mire gondolt.
A stihl fs 106 fűkasza nem egy nagy kupacba van bedobva a többivel, hanem külön alkategóriát kapott, ahogy a többi típus is. Ott sorakoznak egymás alatt a modellek, a legrégebbi kis gépektől a nagy, ötszázas sorozatig, és mindegyikhez a hozzá tartozó alkatrészek tartoznak.
Nekem ez pont ugyanaz az élmény volt, mint amikor egy hangszerbolt hátsó polcán megtalálod azt a fiókot, amin a te modelled száma szerepel. Nem kell méricskélni, nem kell találgatni, hogy passzol-e.
A gépgondnokunk, aki addig a kidobás pártján állt, ezen a ponton fordult meg. Nem az árlista győzte meg, hanem az, hogy egy harminc éves típusnak külön helye van egy mai kínálatban. Ez neki azt jelentette, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek, akik még használják.
Leültünk ketten, végigmentünk a hibalistán, és összeírtuk, mi kellhet. A nehéz indítás és a féloldalas leállás nem egy alkatrészre szokott mutatni, hanem többre, ezért inkább egyszerre rendeltünk mindent, mint hogy háromszor várjunk a postára.
A gépet februárban szedtük szét ketten a kamrában, egy villanymelegítő mellett, mert kint mínusz kettő volt. A Péter Láncfűrésztől érkezett doboz addigra már ott állt a munkapadon. A gépgondnokunk vezette a szerelést, én adogattam a szerszámot, és közben végig arról beszélgettünk, hogy a hangszernél is ez a sorrend: előbb megérteni, mi romlott el, aztán rendelni.
Márciusban indult be először, és a hangja ugyanolyan volt, mint amire a régi tagok emlékeztek.
A tenorkürtre visszatérve, a mesterünk egyszer azt mondta nekem, hogy egy hangszer addig él, amíg van, aki foglalkozzon vele. A kultúrház udvarán álló géppel ugyanez a helyzet, és a Péter Láncfűrész alkatrészoldala nélkül idén tavasszal már egy új gépet tologatnánk, ez pedig a ponyva alatt porosodna.
Persze az sem lenne rossz, de ez így még szerencsésebb, legalábbis szerintem. Pontosan arra volt szükségem, amit kaptam.